Konyhabútor ötletek egy rádiós karrier helyett

Néhány éve úgy gondoltam, hogy szívesen kilépnék az irodai életből, és kipróbálnám magam az élet kreatívabb területein is. Sokáig gondolkodtam, hogy mi lenne a nekem legtesthezállóbb feladat, mire az egyik kedves ismerősöm bedobott egy addig számomra teljesen elképzelhetetlen ötletet. Ez a fiú meg volt arról győződve, hogy az én hangomnál szebb női beszédhang nem létezik, és teljes mértékben el tudna képzelni rádiós műsorvezetőként. Számomra ez elég merész elképzelés volt, hiszen eddig a pontig meg voltam arról győződve, hogy a hangom nem hogy nem kellemes, de egyenesen idegesítően magas az átlag felnőtt nőkhöz képest. Szerencsémre többen is megerősítettek abban, hogy ezt nagyon rosszul érzem, és sokan támogattak, hogy valóban érdemes lenne megpróbálnom a rádiós karriert.

Önbizalomhiány miatt még pár hétig érleltem magamban ezt a gondolatot, de aztán rengeteg pro és kontra érv felsorakoztatása után úgy döntöttem, hogy végre belevágok. Végül is lételemem, hogy a zene mindig szól körülöttem, pláne ha még esetleg saját műsort kapnék, és az általam kedvelt irányzatokat részesíthetném előnyben, akkor nagyon boldog lennék. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal kezdtem el kutatni azokat az ismerősöket, akik révén esetleg kapcsolatba kerülhetek az általam preferált rádiókkal, vagy olyan befolyásos emberekkel, akik segíthetnek eme új keletű álmom beteljesítésében.

Viszonylag rövid időn belül bekerültem egy hazai, nem túl ismert, de undergroundnak sem nevezhető rádió csatornához. Az állásinterjún és az ismerkedési fázisban még minden simán haladt, ám amikor már éles munkanap következett, rádöbbentem, hogy ez mégsem az, amit keresek.

A konyhába a reggeli kávénkat szürcsölgetve beszélgettem a műsor főszerkesztőjével, és a bemondóval, akire azt hittem, hogy az elődöm, és csak a betanulási fázisban van még jelen velem. Korábbi munkatapasztalataimról kérdezősködtek, majd amikor egy-két számukra érdekes szókapcsolatba sikerült belekapaszkodniuk, nem számított, hogy az én szemszögemből mennyire releváns, csak azon a síkon voltak hajlandóak a beszélgetést tovább folytatni.

Így jutottunk el odáig, hogy műsorkezdés előtt negyed órával még konyhabútor ötleteket osztogattam a teakonyhában, miközben fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a feladatom az első munkanapon.

Elérkezett a perc, bevonultunk a stúdiószobába és én még mindig nem tudtam, hogy mi is egészen pontosan az én szerepem egy könnyűzenei magazinban, minden háttér információ nélkül. Aztán hamar kiderült, hogy semmi. Élőadásban is nagyjából hasonló beszélgetés zajlott le, mint a konyhában, csak alacsonyabb létszámban, és még alacsonyabb lelkesedéssel.

Nap végére megtudtam, hogy a stábon kívül elszórtan létezhetnek talán a fővárosban olyan élőlények, akik már véletlenül hallottak a rádió létezéséről, de egyébként meg nem hallgatja senki, ezért a műsorvezetők így is állnak a dologhoz, és nem visznek semmi pluszt a munkájukba. Nekem ennyi információ elég is volt ahhoz, hogy az első napom a rádiónál legyen egyben az utolsó is.